• Feszültség igazából az olvasó hétköznapi énje és a szerep-énje között van

• A líra strukturálisan anonim (pl. templomi énekek, imák, eskük) – az eskü még arra is példa, hogy a vers „küldetését” is csak az utánmondás performatív aktusában teljesítheti be

• Egyedül a beszélő én reális: a líra valójában aposztrofikus prezentáció és nem mimetikus reprezentáció

Szerep-én:

- más bőrébe belebújni empirikus tapasztalat

- eskü: tőlünk idegen, de: „de hát, te mondtad!” (anonim, bárki felveheti)

nem csak szakrális (ima), hanem profán térben is van (popzene: általában E/1, aposztrofikusàkönnyebb azonosulni)

aposztrofikus prezentáció: líra?

Mimetikus prezentáció: az utánzás által jeleníti meg a jelent

• Aki az én névmást használja, teljesen magáévá tesz egy idegen szerepet

• A beszéd, a hallás és az utánmondás a lírában vannak legközelebb egymáshoz (példa erre a gyerekek viszonya a mesékhez és a mondókákhoz)

• A vers maga a cselekmény (nem lehet összefoglalni a tartalmát)

• A kifejezés-esztétikának elvileg nem felelhetne meg a líra

• A modern szerzők megnehezítették a kommunikációs módokat

A mese kíván egy külső tekintélyt, autokritást

„a mesét hallgatni kell” (nincs olyan, hogy mesélj magadnak fiam! J )

vers: maga a cselekmény (nem lehet összefoglalni a tartalmátàtúl sűrű)

az interpretáció bontja ki a sűrűséget

+nem mondhatjuk, hogy ezt pl. József Attila mondta